Szászrégen és vidéke, a 200 pontos érdem

október 30, 2015 galelod 0 Comments

Induljunk el rögtön abból a feltevésből - persze apokaliptikus szitú -, hogy minden áldott hétvégén megszervezik a kultstátuszú VárosNapokat minálunk. Képzeljük el amint hétvégenként elözönlik tetvenként a teret igényesebnél igényesebb kispolgárok, fékeveszetten behúzzák a bűz, na meg a kosz gyújtózsinorját, és a detonáció során keletkezett gyönyör, eufórikus állapotba sodorja őket, de oly annyira, hogy egy gyors kielégülés következtében, már velejükig rohadva várják a következőt. És képzeljük el, ahogy ott helyben kézenfogja ezt a tömeget az ördög, majd elvezeti őket zarándokolni a pokol katakombáiba, rendet tanulni. Csak úgy.

Képzeljük el ...

És most képzeljünk el egy termet. A szent falak között a Fény, ott középpen egy asztal, mögötte egy faragott oltár. Az asztal - három oldalról - körbevéve székekkel.  A levegőben érezni a feszült  várakozást, hogy azokat a székeket elfoglalja egy lelkes közönség, akik felidézni jönnek a múltat, dicsőíteni a jelent, megünnepelni a Szászrégen és vidéke havilap megjelenésének 200-ik lapszámát.
És amikor a mánus jelzi a meghírdetett időpontot, a teremben ott van az a szűk körű társaság, sajnos egy generáció - reméljük nem az utolsó, akiknek még mond valamit a betű, a szó és akik nélkül ez a kultikusnak bélyegezhető havilap már rég nem létezne.

És féltő, hogy hamarosan csak bekövetkezik a vég.

Fábián András irigylésre méltó főszerkesztő, egy úr, koordonátor, egy nagyon otthonias hangulatban levezényelte - nyilván felkészülten - az est korregrafiáját, kedves felesége Fábián Gizella és Menyei Ildikó társaságában. Jól sikerült. Akadály mentes. Megemlékeztek az elhúnyt lapalapítokról, szerkesztőkről. Felolvastak. Meséltek nehézségekről, megprobáltatásokról.

Dr. Horváth Erzsébet (Zsóka néni) a Kemény családról írt visszaemlékezéseinek felolvasásával megálmodtuk és felidéztük a múltat, amely egy szomorúan szép, visszafordíthatatlan korba röpített el bennünket.

Majd a Népújság munkatársai, Karácsonyi Zsigmond és Vajda György, bemutatták röviden és velősen az általuk megjelentetett Magyarok az Istenszéke lábánál című riportkötetet. Ajánlom.

... visszaálmodtuk azt a világot, amelyikben ez a lap megszületett, olyan emberek áldásával és segítségével, akik letették kéznyomukat városunk flaszterére.

Elmondom, hogy valóban szégyen, dehogy, inkább faszság ennyien lenni péntek délután egy irodalmi megmozduláson (író-olvasó találkozón), és még azt is hozzátenném - persze ha többen lennénk, közösen esetleg megszilárdíthatnánk fenmaradásunk állapotát, ne adj Úristen  újra formáznánk az elveszett régi idők irodalmát, művészetét. De péntek délután rengeteg foglalkozás található világvégi kis városunkban, mondjuk ki bátran, hogy nulla, így érthető, hogy kevesen érnek rá ilyen figyelemre sem érdemes megmozdulásokon részt venni. Hangsúlyozom, hogy szégyen és gyalázat. És ha csak abból a szögből próbáljuk megközelíteni ezt a jelenséget, hogy a fiatal oktatók sem hajlandóak részt venni, miért is várnánk el a diákoktól az áhított lelkesedést.

A szászrégen és vidéke maradjon városunk kultikus plakettje múltunk, jelenünk szimbolikus díszfalan, és tényleg le a kalappal a főszerkesztő előtt, akinek sikerült annyi éven keresztül - barmilyen nehézségek árán - véghezvinni, megérni, és megérdemelni a 200 pontos érdemdíjat.

És most végjátékként képzeljük el amint Appolon kézenfogva elkalauzolja a fény utján a jelenlevő társaságot a kultúra és művészet birodalmába, hogy ott találkozzunk az örök élet csöndjében mindazokkal, akik nem lehettek velünk, majd a szaturnusz gyűrűjén megpihenve, lábunkat lobálva, nyilván egy pohar vörösborral a kezünkben konccinunk, és végignézzük ahogy a pokol katakombáiba aszalodó társaink kínszenvedve tanulják a rendet. Mi pedig gyönyörködünk. Nyilván kárörvendve.


0 megjegyzés: