Mindenki elítélte, holott semmivel sem voltak különbek nála. Ráadásul hülyének nézték. Sőt a minimalisták leghitványabb kategóriájába sorolták, mivel a szegény Jánosházy - a munkásosztály vérbeli hírvivője - olyan volt amilyen, amilyent a mindennapos monotonitás észrevétlenül és leírhatatlan pontossággal faragni tud a mulandóság kikopott függönye mögött. Ő egyszerű volt és kész, aki szentül meg volt győződve, hogy a földi halandóság csak egy röpke kis pillanat az ismeretlen örökkévalóság vitorlái alatt, amiért a ragályos társadalmi feIemeIkedést, valamint a beilleszkedést ésszerűtlennek vélve gúnyosan elutasított.

Azt ellenben már senki sem tudta, hogy is sejtsenek olyasmit, hogy Jánosházy, a munkásszálló legzárkózottabb lakósa végtelenül szerelmes. Minden áldott reggel csakis azért ébredt fél órával korábban, hogy elsétálhasson az N. utca sarkán működő lepattant kávéházig (az egyetlen hely ahol megáll a 6-os), ahol a kihagyhatatlan reggeli kávéját boldogan elfogyassza annak az ismeretlen nőszemélynek a társaságában, akit megszólítani ugyan nem mert, de akinek a jelenléte csodálatos módon lekottázta számára a nyolcórás munkanap eIképesztő egvhangúságának elviselését.

Jánosházynak különleges élményt nyújtott a reggeli kávézás/találkozás, szinte szükségletté vált számára ez a költőies szerelem, amely napról napra mélyebb s mélyebb gyökereket eresztett érzelmivilágában. Talán bele is pusztul, ha véletlenül egy reggel a nőszemélyt nem találta volna a megszokott helyén. Erre gondolni sem mert. A húsz perces kávézás nyújtotta neki azt a kikapcsolódást, melyben eggyé tudott válni azzal a világgal, ahova gyámoltalanságának köszönhetően nem tudott soha betekintést nyerni élete során.

A vágható cigarettafüstben hol a nő tekintetét leste szédelegve, hol a kávéház előtti facsemete tövében, az összes évszakot túlélő sárga virágot bámulta, amely összetartozásuk létezését illusztrálta száraz lelkivilágában.

Kissé kétségbeesetten minden reggel néhány pillanatig azon tétovázott hogyan adhatná elő a nőnek szerelmi vallomásának gyér mondatait, vajon miképpen fogja lereagálni, ha netalán megteszi ezt a nagy lépést, vajon szembe röhögi vagy halál komolyan és könnyes szemekkel visszonzás képpen a vállára borul és átkarolja.

A sikertelenségnek csak a puszta gondolata úgy zúdult rá, mint akit megfosztottak mindenétől vagy kérdezetlenül az éltető álmaiban taposták a végzet alanyát.

Ha nem tévedek, tíz kerek évig Jánosházy azzal a nyílt szándékkal igyekezett a kávéházba, hogy megszólítja azt az ismeretlen nőszemélyt, és megvallja szerelmét, de valami mindig leblokkolta, valami furcsa jelenség, amit az istenért sem tudott megfejteni, aztán mikor megérkezett az az átkozott 6-os, és mennie kellelt, vigasztalta a másnapi találkozás, nyilván azzal a mély elhatározással, hogy az annyit halasztott bemutatkozást végképpen végrehajtja. De a bemutatkozás másnap sem történt meg, azután sem, és azt hiszem már soha nem fog megtörténni, mert Jánosházy tíz éves kávézás után, többé nem jelentkezet a kávéházban, ott, ahol megáll a 6-os.

A szomszédasszony, aki szintén korán kelő volt, akár Jánosházy, később elmesélte a munkásszálló lakóinak hogy azon a reggelen igen zilált állapotban látta elmenni, szédelgett, tulajdonképpen olyannak tűnt, mint aki az idő kapuján akar átlépni egy másik univerzumba, ahol magától megváltozik minden, olyannak tűnt, aki már végérvényesen lemondott a földi dolgok hajszolásáról, aki az álmait leköpve sietett kikerülni a mát, a holnapot, a holnaputánt, aki már feladta a várakozást a beteljesülés homályos sétányán.

A sárga virág sok-sok évszakot túlélve a romlás ráncaival csügged a kávéház előtti facsemete tövében, és talán csak akkor merít már istenigazából friss reményeket a túléléshez, amikor egy Jánosházyhoz hasonló szánalmas figura a kávéház poros ablakán keresztül elönti véletlenül az átkozott hétköznapok színehagyott mosolyával.

Az igazat megvallva, reggelente én is ott kezdem a napot, abban az elhanyagolt kávéházban, ott ahol megáll a 6-os, megiszom a reggeli kávémat, és elszívom az ehhez szükséges öt szál cigarettát, elnézve, amint Orsolya, a prostituált megiddogálja a munkaidő utáni konyakját, és telhetetlenül elpöfékel egy fél doboz szűrőnélkülit, miközben szinte égetően sugárzik belőle az az epedő várakozás, amely határozottan kivetíti Jánosházy félénk arcát, amint nehezére esve elhalassza a bemutatkozást, a szerelmi vallomást. Meghökkenve csodálom, amint Orsolya merev arcáról az életundor hangról-hangra lejátssza a reggelek egymásutánjában ezt a kúrva, kibaszott élet igazságtalanságát, azzal a silány reménnyel árnyékolva, hogy ha nem is Jánosházy, valaki egyszer csak odalép hozzá és az elhalasztott bemutatkozással vagy szerelmi vallomással végigpásztázza előtte hosszú várakozásának végpontját, de utána fene tudja milyen gondolattal, lehangoltan, mégis végigméri tekintetével a távolodó 6-ost, amely minden reggel ugyanabban a pillanatban megáll és a következő pillanatban már tova ível, de az is lehet, hogy számára többé meg sem áll már.