Az elvtárs és ugyancsak Ő (Szászrégen és a szétbaszott Kultúra)

Azt mondta Őszentsége a fiataloknak, hogy csináljanak rendetlenséget, és utána segítsenek rendet rakni. Ez kéne. Egy jó nagy rendetlenség végre, és utána egy igazi rend. Amiben ti már nem vagytok benne. (Bayer Zsolt)

 01. A helyi RMDSZ hozza megszokott formáját, ami a szervezést illeti. Ezennel a magyar kultúrális napok lebonyolításában, sajnos ezt is a geciség mesterfokan. (Pörögnek az események, akár a szétbaszott rock' n' roll. (Hm.) De a rock' n' roll jó, realisztikus életérzés.  Az esemény pedig fos.

 02. Az új dolgokkal óvatosan bánunk, az új nekifutásokat érzéssel és odafigyeléssel kezeljük, akár az újonnan ágyba vitt szépségkirálynőt, akit elégedetten küldünk haza másnap reggel, hogy világgá kürtölje az új élmény varázslatát. És ha nem tudunk eleget tenni öntapasztalatból az új kihívásoknak, ellopjuk a nagyoktól, akiknek már ezerszer sikerült felemelni a siker lobogójat, és a népszerűség mámorától vagánykodni tudnak a nagyvilágban.

 03. S akkor időhúzáson innen és túl jöjjön Ő, a főszereplő, az antihős, a lebukott varázsló. Seggszpíri zsenialitással, tragikomikus berohanással, beharangozva teljes társadalmi, illetve művésznevén, a nagy Ő, az Elvtárs. Igen, az újkor szánalmas politikus figúraja és helyi közszereplője, aki nyakába véve a szervezés, ugyanakkor a konferálás művészetét, dadogva is képtelen két (kettő) értelmes tőmondatott megfogalmazni egy adott színpadi jelenésében. Mert ugye ebből is többet produkált korlátozott időn belül, vazzeg, mindezt  természetfeletti fölényességgel a hangjában.

 04. De kérem, itt már másnak kellett volna közbeszólnia, hogy állj, állj, elég volt a színpadi majom szerepéből, hogy a példaértékek ne itt és ne most eresszenek gyökeret, és egyesek véletlenül se gondolják, hogy ez a csúcs, a legmagasabb erkölcsi szint, amely önmagaban hordozza azokat a hiányosságokat, amely kis magyar közösségünket amúgy is darabokra szed a szubkultúra véres vonzásában.

 05. De ő nem tehet erről. A sör és a kánikula hatásának köszönhetően ő híján volt a nagy leégésnek. A tompa agysejtek mozgáskörében neki maradt a menő megtiszteltetés, ami másnap visszarepíti a torz mindennapokba elfeledtetve a kudarc és szégyen attribútumait.

06. Ettől függetlenül a rendezvény él, pörög. (És ezennel vettem a bátorságot és megöltem a pörgés fogalmát). Mert itt a pörgés az agyhalál szimbolumává válik. Más szóval környezetünk minimalizmusát, mint annyiszor, újból átéljük, talán isteni büntetésből. Mert ezt mi magunk csináltuk. Saját kezűleg. Megérdemeljük.

07. Svájcióra pontontossággal beüt a beletörödés. Legyintek. Magamban idegeskedek. És maradok. Ennyivel. Csak hogy minden rendben legyen, az elvtárs egy-egy felbukkanása a fölöslegesség totál pofátlanságával megtöri a monotonítást, jelenlévő szimpatizánsait egy laza, de inkább fölényes fejbiccentéssel üdvözölve. Na ezt már jogosan elkönyvelhetnénk közösség elleni bűntettnek.

 08. Mindezzel párhuzamosan a gulyásföző verseny vendégei a legboldogabbak, igen, ők az egyetlenek. Mert ők ott vannak és részesei az eseménynek, a pörgésnek.

 09. Elvtárs, te drága - miellőtt bárki megkért volna - delegáltattad magad az odahányt színpadra, de nem kellett volna. Hidd el nekem. A józan ember türőképességét ennyire próbára tenni, fokozzni mégiscsak nem etikus dolog. A Jóisten mindezt látta, és feljegyezte magának. Tapasztalatból tudom, hogy ütni fog. Nagyot, hatalmasat. De akkor már késő lesz a múltat újra tervezni, új látokörbe helyezni önmagad megreformálásanak alapelveit. Kérjél bocsánatot, te kis mikiegér, azoktól akik önmaguk magyarságukért tiszteletüket tették eme napsütötte kulturális eseményen, ezen az általad meg nem szervezett, nyilván megbuktatott gulyásdélutánon.

De ami a leginkább felháborító kedves elvtársom, az az égbekiáltó szégyenérzet, amit akkor éreztünk, amikor több érdemes művész a színpadon a közönség lelkes tapsözönét átélve, te mikrofont ragadsz és penetráns módon elcseszed az egészet, a lampion eregetés iratlan szabályait eldadogva ezredjére. Reméljük nem ez volt a legfőbb politikai törekvésed, mert akkor ezt a csatát elveszítetted, és semmi önérzethasadással és fejlehajtva vonulhatsz ki a körből. 

10. A te színpadi monológodért, kérlek, nagyon kérlek, reklámtáblákat és tévé hírdetéseket finanszírozzál saját büdzséből, elnézést, bocsánatot kérve jellemtelen, de nem utolsó sorban eremdéeszt szégyenbe tévő magaviseletedért; ja és nyilván nem egyszerre húztunk gatyát - ebben totálisan igazad lesz - mivelhogy én nem szégyenkeznék abban a göncben, abban a egylejes, kilós fürdőgatyában, amivel te színpadra bátorkodtál, mint góré főszervező, konferáló, politikus, jogász, és annyi minden más, ami egy közönséges szászrégeni halandóknak csak úgy nem adatik meg.

A magyarok és a rock'n'roll istene legyen veled - szokta mondani minden koncert végén egy igazi rocksztár, megköszönve a lelkes közönségnek a kitartást, az örökös rajongást.

Mindenki elítélte, holott semmivel sem voltak különbek nála. Ráadásul hülyének nézték. Sőt a minimalisták leghitványabb kategóriájába sorolták, mivel a szegény Jánosházy - a munkásosztály vérbeli hírvivője - olyan volt amilyen, amilyent a mindennapos monotonitás észrevétlenül és leírhatatlan pontossággal faragni tud a mulandóság kikopott függönye mögött. Ő egyszerű volt és kész, aki szentül meg volt győződve, hogy a földi halandóság csak egy röpke kis pillanat az ismeretlen örökkévalóság vitorlái alatt, amiért a ragályos társadalmi feIemeIkedést, valamint a beilleszkedést ésszerűtlennek vélve gúnyosan elutasított.

Azt ellenben már senki sem tudta, hogy is sejtsenek olyasmit, hogy Jánosházy, a munkásszálló legzárkózottabb lakósa végtelenül szerelmes. Minden áldott reggel csakis azért ébredt fél órával korábban, hogy elsétálhasson az N. utca sarkán működő lepattant kávéházig (az egyetlen hely ahol megáll a 6-os), ahol a kihagyhatatlan reggeli kávéját boldogan elfogyassza annak az ismeretlen nőszemélynek a társaságában, akit megszólítani ugyan nem mert, de akinek a jelenléte csodálatos módon lekottázta számára a nyolcórás munkanap eIképesztő egvhangúságának elviselését.

Jánosházynak különleges élményt nyújtott a reggeli kávézás/találkozás, szinte szükségletté vált számára ez a költőies szerelem, amely napról napra mélyebb s mélyebb gyökereket eresztett érzelmivilágában. Talán bele is pusztul, ha véletlenül egy reggel a nőszemélyt nem találta volna a megszokott helyén. Erre gondolni sem mert. A húsz perces kávézás nyújtotta neki azt a kikapcsolódást, melyben eggyé tudott válni azzal a világgal, ahova gyámoltalanságának köszönhetően nem tudott soha betekintést nyerni élete során.

A vágható cigarettafüstben hol a nő tekintetét leste szédelegve, hol a kávéház előtti facsemete tövében, az összes évszakot túlélő sárga virágot bámulta, amely összetartozásuk létezését illusztrálta száraz lelkivilágában.

Kissé kétségbeesetten minden reggel néhány pillanatig azon tétovázott hogyan adhatná elő a nőnek szerelmi vallomásának gyér mondatait, vajon miképpen fogja lereagálni, ha netalán megteszi ezt a nagy lépést, vajon szembe röhögi vagy halál komolyan és könnyes szemekkel visszonzás képpen a vállára borul és átkarolja.

A sikertelenségnek csak a puszta gondolata úgy zúdult rá, mint akit megfosztottak mindenétől vagy kérdezetlenül az éltető álmaiban taposták a végzet alanyát.

Ha nem tévedek, tíz kerek évig Jánosházy azzal a nyílt szándékkal igyekezett a kávéházba, hogy megszólítja azt az ismeretlen nőszemélyt, és megvallja szerelmét, de valami mindig leblokkolta, valami furcsa jelenség, amit az istenért sem tudott megfejteni, aztán mikor megérkezett az az átkozott 6-os, és mennie kellelt, vigasztalta a másnapi találkozás, nyilván azzal a mély elhatározással, hogy az annyit halasztott bemutatkozást végképpen végrehajtja. De a bemutatkozás másnap sem történt meg, azután sem, és azt hiszem már soha nem fog megtörténni, mert Jánosházy tíz éves kávézás után, többé nem jelentkezet a kávéházban, ott, ahol megáll a 6-os.

A szomszédasszony, aki szintén korán kelő volt, akár Jánosházy, később elmesélte a munkásszálló lakóinak hogy azon a reggelen igen zilált állapotban látta elmenni, szédelgett, tulajdonképpen olyannak tűnt, mint aki az idő kapuján akar átlépni egy másik univerzumba, ahol magától megváltozik minden, olyannak tűnt, aki már végérvényesen lemondott a földi dolgok hajszolásáról, aki az álmait leköpve sietett kikerülni a mát, a holnapot, a holnaputánt, aki már feladta a várakozást a beteljesülés homályos sétányán.

A sárga virág sok-sok évszakot túlélve a romlás ráncaival csügged a kávéház előtti facsemete tövében, és talán csak akkor merít már istenigazából friss reményeket a túléléshez, amikor egy Jánosházyhoz hasonló szánalmas figura a kávéház poros ablakán keresztül elönti véletlenül az átkozott hétköznapok színehagyott mosolyával.

Az igazat megvallva, reggelente én is ott kezdem a napot, abban az elhanyagolt kávéházban, ott ahol megáll a 6-os, megiszom a reggeli kávémat, és elszívom az ehhez szükséges öt szál cigarettát, elnézve, amint Orsolya, a prostituált megiddogálja a munkaidő utáni konyakját, és telhetetlenül elpöfékel egy fél doboz szűrőnélkülit, miközben szinte égetően sugárzik belőle az az epedő várakozás, amely határozottan kivetíti Jánosházy félénk arcát, amint nehezére esve elhalassza a bemutatkozást, a szerelmi vallomást. Meghökkenve csodálom, amint Orsolya merev arcáról az életundor hangról-hangra lejátssza a reggelek egymásutánjában ezt a kúrva, kibaszott élet igazságtalanságát, azzal a silány reménnyel árnyékolva, hogy ha nem is Jánosházy, valaki egyszer csak odalép hozzá és az elhalasztott bemutatkozással vagy szerelmi vallomással végigpásztázza előtte hosszú várakozásának végpontját, de utána fene tudja milyen gondolattal, lehangoltan, mégis végigméri tekintetével a távolodó 6-ost, amely minden reggel ugyanabban a pillanatban megáll és a következő pillanatban már tova ível, de az is lehet, hogy számára többé meg sem áll már.

A jövőmet, a múltam átértékelése közben sikerült megtalálnom. (Slash)

Ahányszor mosolyogva felidézzük a múltat, egyértelműen a kazzetás, na meg a bakelitlemezes időszak emlékképei viszik a pálmát, az az időszak amikor a rendszerváltás kiméletlenül ránk zúdítja az idegen kapitalizmust, és mi oly bátran belenézünk a szabadság tükrébe. Úgy fogadjuk mint Isten legnagyobb adómányát.

Azok a kilencvenes évek amikor senki sem segített eligazodni, a kamaszkort pedig mi formáltuk szabadon. Kopott, feszes és szakadt farmergatyák divattrendeit álmodtuk és harcoltuk ki. Nyilván ez által a megbecsülést.

Azok a kilencvenes évek amikor Freddie Mercury, majd rá néhány évre Kurt Cobain távozik a zenei zsenik közül, hogy ott a mindenen túl zuzhassák a túlvilági rock' n' rollt.

Amikor a rockzene belénk hatolt izületig, és azt az érzést - mai napig - senki és semmi nem tudta megváltoztatni.

Amikor igyekeztünk összetákolt, egy hangszedős gitárokkal rocksztárokká avanzsálni magunkat, hogy minél hamarabb átérezhessük a hallomásból ismert hollywoodi feelinget.

Amikor az unalmas és szürke iskolát értelmetlennek találva messze elkerültük, hogy a szűlök gyanakodva és aggodva kövessék a lázzadó életérzés gyors kibontakozását.

Amikor az idősebb tanári gárdát már nem lehetett kizökkenteni a kommunista kiáltványok nosztalgiázásából és már csak a nyugdíjazás pillanatáért jártak be az iskolába szigorúságukat gyakorolni.

Amikor egy fekete macska átszaladt előttünk, és balszerencsét hozott. Mert ugye erre is volt példa. Azóta is végigkísér az eset, és mai napig rendületlenül hiszek benne.

Amikor a hétköznapok valóságán túl nem akartunk meglátni a ránk erőltetett pályaválasztás fontosságát, mert a tanuljál fiam-ot, nap mint nap azzal  nyugtáztuk totál magabiztosan, hogy majd holnaptól anyám, és az a holnap soha nem jött el.

Azok az évek, amikor a cicomátlan lányok félénk mosolya, elárulja szüzességük bizonyosságát és nem hajlandóak kecsegtetni semmi biztatóval, és mi referencia nélkül muszáj hazudnunk másnap sexuális tapasztalatainkról. Holott mindig csak egy kicsin múlott. Tényleg.

Amikor egy elkopott ÖKM magazin hasábjain megpillantottuk a balaton parton napozó meztelen, forróvérű lányok szabályosan leborotvált ágyékát, és majdnem sírtunk a gyönyörűségtől.

Amikor a nagyképű Nádja Katyenka, akit valamiért itt felejtett a szocializmus, megtanította szép lassan majdnem egy teljes generációnak, hogy egy röpke kis baszás mennyire beméri az annyit emlegetett első szerelem frekvenciáját. Aki fix annyira szerette a mámort, és az élvezeteket mint mi, a srácok.

Amikor a nyári meleg éjszakákon hitelesen és fáradthatatlanl suttogtuk tapasztalatlanul a tapasztalatlan lányok fülébe a marosparton, hogy mennyire szépek és aranyosak.

Amikor aztán jött az ősz, majd egy másik, lassan ráébredtünk, hogy annyi szép nyárvég után szétszéledt a társaság....

Most, amikor olyan időket élünk, ami semmiről sem szól, összefutsz azzal a régi lánnyal, Katyenkával, aki még negyvenesen is üdítően hordozza a fiatalság és az erotika misztikumát, és az kacér mosoly az arcán elárulja, hogy - három gyerek után is - szívesen felidézné azt a nyári éjszakát, amikor az első szerelem átélése után rágyújtottunk az első cigarettánkra. 

A tömeg egyre csak nagyobb. Nyilvánvalóvá válik, hogy egy kis vidéki városban is tömegeket mozgat a kultúra. Érdemes élni.

02. A jegypénztáros bepánikol, és kétségbeesésében segítségért apelál, alternatív megoldásként, a mellékhelyíségben TRXező lányokat kéri fel segítségül. Készségesen vállalják.

03. Tőkés László a facebook-on megköszöni a szászrégeni magyarságnak a szimpátiatüntetést, és üzeni, hogy ügyvédei már megtették a kellő lépéseket az érdemrend visszavonásának ügyében. Az RMDSZ letelefonál Bukarestből, hogy a szászrégeni magyarság téves előítéletek alapján ne lázadozzon fölöslegesen, hisz a párton belül minden a legnagyobb rendben és a júniusi választás sikerlehetősege könnyűnek igérkezik. Aggodalomra semmi pánik, az utánpótlást már nevelik híres külföldi intézmények.

04. Egy pár átutazó angol turista is megjelenik, remélve hogy Erzsébet királynő 90-ik születésnapját ünnepli a város. Egy görög delágáció pedig azért tolakszik, hogy megnézzék a nem hivatalos olimpiai láng szimbolikus meggyújtását.

 05. Egy szerelmi csalódott, kissé ittas nyárspolgár - kihasználva az alkalmat -, bánatában elszavalja a tolongó közönségnek  József Attila Tedd a kezed című háromszakaszosát.

07.  Valaki oda vezényli a még le nem tartoztatott forgalmi rendőröket, hogy biztosítsák a közlekedést, miközben Sanyi a nyomdász már bezsúfolt szűk udvarára néhány autót, hogy ne blokkolják le teljesen a forgalmat.

08. A polgarmesternő kifogásolható vadiúj szerkójában, kihasználva az alkalmat, egy emelvényről integet barátságosan, egy-két szót szólna híveihez. Sikertelenül. Minő pech!

09. Közben jön a hír, hogy az abafáji populáció, fülest kapva, hogy valamelyik politikai párt kampányol, tapintat és udvariasság mentesen tódul, szőröstől-bőröstől.

A tömeg bepánikol és szétszéled. A háromból lesz egy tökéletes előadás, abból is egy alig félházas, ami jól példázza, hogy hogy lehet a kultúrán megspórolni az időt és pimaszul érzékeltetni a közönyt.

10. Kárp Gyuri bácsi a színpadról, végérvényesen meggyőződik, hogy a vidéki kultúrát mégiscsak intravénásan lehet csöpögtetni évente egyszer, azt is szilveszteri kabaréként, vajmi elcsépelt, elavult politikai humor bonbonokkal tuningolva.

Hát igen.

(a siheder)

A molett hölgy, aki Bovárynét szembeöntötte, majd lesmárolta a vicomtot, megnyugodva üldögél egy brandy mellett a sarokasztalnál és kiváncsian bámészkodik. A lokál túlnyomórészt bulizni akaró fiatalokkal van tele, akiknek legfőbb gondja a piálás, a bulizás újabb és újabb világrekordjának felállítása. A társtalan hölgynek ez az attitűd mintha smakkolna, tetszik neki az eszement ifjúság dorbézolása, bejön neki a pörgés. Nagy titokban mintha egy élmény, egy kaland után sóvárogna. Nem annak a közönséges nőszemélynek tűnik, aki meghátrálna új kihívásoktól.

Egy szimpatikus, komolynak tűnő fiatalember foglal helyet az asztalánál, aki türelmetlenül az óráját nézegeti. Nagyon vár valakit. Bölcs tekintetében a magabiztosság és a teremtés csodájának büszkesége feszül.

Az a tipikus siheder, aki hisz és bízik az első nő, első szerelem örökkévalóságában. Aki a párkapcsolat esszenciáját vaskos antikvár könyvekből meríti, majd amikor a tettek útjain megvalósítani próbálja, átéli a kudarc annyi meg annyi traumáját. Aki ilyen fiatalon, nem tudja, nem tudhatja, hogy a szerelem a női szeszélyek milliónyi színkavalkádjának köszönhetően, sokszor romlásnak van kárhoztatva.

Egy italt rendel, amikor hozzászól a hölgy:

- Fiatalember, leszophatom? - vállát kissé megmozgatja, úrihölgyhőz illően, hogy mégiscsak feltűnjön, ő az, aki itt a ritmust és a szabályokat diktálja.

Ez a közvetlen vulgáris megszólítás elsápítja a siheder arcát, a döbbenet nagyobbá nő benne akár a sötét éjszakába köpött telehold. Csak ül a helyén, és bamba tekintettel követi az idegen hölgyet. Arckifejezése a megbántódott fiúcskát ábrázolja, akitől elveszik bűntetésből a kedvenc játékát.

- Pillanatokon belül megkérem a kedvesem kezét, akinek örök hűséget fogadtam. - egy értelmes mosoly kiséretében az asztalra tesz egy kicsi, ezüst színű dobozocskát. - Amúgy őt várom. Itt kellett volna már legyen. Valószínű valami közbejött. - újra az órájára pillant.

A hölgy felnevet. A hangos zene elfojtja a sátáni kacagást. A srác megijed. Szétnéz, reméli, hogy a tömegből előbukkan leendő menyasszonya, és véget ér ez a amniózus szituáció.

- Maga még túl fiatal ilyen butasághoz. Nem gondolja? - gúnyos kacagásának visszhangja még ott lapult kettőjük között.

- Nem akarok most monológot fújni a szerelemről, az összetartozásról kedves hölgy. Főleg nem önnek. Aki idegeneket csak úgy leszopna. Pfúj. Igazán felháborító. Csak belegondolok, ha az én barátnőm ilyet mondana, ilyet csinálna valakinek. - mondta kissé idegesen miközben kritikus pillantással végig mérte a hölgyet - Esküszöm feje tetejére állt ez a világ. Nem is értem ...., köztudott, hogy begyógyíthatatlan sebekkel van tele ez a társadalom. - tette hozzá s újból lecsekkolta az óráját.

- Gondolja el kis Rómeóm, lehet hogy a kedvese most per pillanat orálisan elégít ki valakit az utca sarkán, és annyira korbácsolja egy beteges kényszer, hogy ameddig ide ér még legalább tízzel végez.

- Büdös szajha. És ne szólítson engem Rómeónak, okés? - fakadt ki a fiatal srác. Az arca kivörösödött és remegett az idegességtől. Elővette mobilját, hirtelen felállt az asztaltól és elment.

Amikor rá kevés időre a hölgy benyit a fürdőbe, ott találja a sihedert, aki idegesen fel-alá járva a telefonját cseszegeti.

- Biztos, hogy jönni fog szomorú Rómeócskám. Igen, jönni fog. - vigasztalta, miközben odalépet hozzá és megsimogatta az arcát.

- Hagyjon. Miért üldöz? - hangjában az elkeseredett szerelmi csalódottak szomorúsága.

- Nyugi. Nem üldözlek. Csak látni akartam ha minden okés. Ne vedd zokon tolakodásomat. - suttogta és mellei már érintették a srác sovány mellkasát - Kérlek ne haragudj. Nem tudom mi ütött belém.

Combot villantó rövid szoknyája és a szűk, vékony ing, ami rajta feszült, divatszerűen kigombolt gallérral, jól tükrözte a vakmerő tapasztalt nőt, akiről gátlástalanul leró a paráználkodás utáni állandó vágyakozás, aki a legnagyobb természetességgel szuggerálja a kéjt.

Kezeit ott felejtette a fiú vállán, akinek ezennel jól esett az anyai gondviselés. Talán ezért nem toporzékolt már. A lelki szövődmények furcsa ákombákomokat képesek fonni az ember elméje köré, például megszünteti az ellenállás akaratát egy sokat igérő mosolygós díva előtt. Amúgy komoly belső diszciplína szükségeltetik elfutni a kéj intézményéből, főleg amikor szervírozni akarják a szexualitás morfológiáját.

A fiú engedelmeskedett. Karjait szétfeszítve nekinyomja a falnak, majd nyelvével végignyalja az ajkát. A démoni tekintet feloldja a srácban a görcsöket és a szemérem szigorát.

- Ne mozdulj! - inti figyelemre.

Lélegzete szaggatot sóhajokat kelt. Az ismeretlen érzés titokzatosságában egyesül a kéj és a félelem. Érzi ahogy nadrágjának gombjai a csempére koppannak. Egész teste beleremeg ahogy egy forró és nedves üreg elnyeli férfiasságának szüzességét. Nem tudja, hogy vajon a hála vagy a szégyen súlyosabb lelkében. Az eufória és a gyönyör extázisba röpíti, megromlik benne a naiv és tiszta szerelem öntudata, majd elvesztődik egy hirtelen tudathasadás örvényébe.

Belekapaszkodik a molett hölgy patinaszőke hajába és felüvölt.

A fürdő falait miután szétfröcskölte a többmillió spermiumokból álló kolloidális folyadék, a hölgy feláll és gyengéden megsimogatja a srác arcát, majd gúnyosan felnevet. A mámor utórezgései elnyelik a rejtélyes hölgyet és a másodperc töredéke alatt rátelepszik a fürdőre a csend és a megmerevedett idő némasága. Egy átlátszó tanga marad a földön - talán nem véletlenül - , hogy maradjon a fiatalember számára az emlékezés szimbóluma, legyen az érték és az eszme, ami elkíséri majd a könyörtelen szerelmek flaszterén.

Lihegő légzéssel térdre esik és összetett kezekkel megpróbálja elérni Istent, bűnbocsánatért, hisz tudja, hogy az ördöggel vétkezett. Átélte a szexualitás metamorfózisát. Elveszítette önmagát, majd megbukott a hűség rögtönzött vizsgáján.

Önkivületében összerogy a fürdő sarkában s az ördögi mosolyok kereszttűzében beint mutatóujjával az égnek, az átkozott isteneknek, mert úgy érzi, hogy ott bent, ott legbelül mégiscsak bűnös vágyak mozgatják az élet igazi értelmét.

(Krisztina)

Amikor Miszter Iksz felébredt, furcsa emberekkel volt tele a Lilliomnak nevezett lokál. Zsúlfolásig tömve és ordenáré hangzavar. Egy villogó diszkólámpa Toulouse-Loutrec jelenlétét ragadja ki egy pillanatra a zűrzavarból, aki tökrészegen alszik egy asztalnál. Mellette egy molettebb hölgyecske kaotikus kézmodulatokkal magyaráz Bovarynénak, aki kacérul Valmont vicomte vállán tehénkedik. Mikor már úgy tűnt, hogy kiüvöltötte magát, és a tipikus lekurvázással véget ér az idegbajos skandálum, utolsó löketként szembeönti az idegen hölgyet egy pohár itallal, beint neki, majd zavartalanul lesmárolja a nőcsábász vicomte úrat.

Miszter Iksz a bárpult páholyából követi kissé megszeppenve a történéseket, amikor majdnem feldöfi a beesett arcú Dosztojevszkij.

- Fülig Jimmy nem jelentkezett véletlenül? - szólt oda a középkorú pincérlányhoz.

- Nem láttam Fjodor bácsi.

- Hihetetlen. Pedig megigérte. Megbízhatatlan egy gazember! - lázzasan kotorászni kezd a zsebeiben.

- Uram, ne haragudjon, nincs egy száll cigarettája?

- Hogyne kérem. - Miszter Iksz odatolta a cigarettás dobozt.

- Köszönöm. Köszönöm. Hálás vagyok fiatal ember. Nem tudok na, nem tudok leszokni erről a szarról. Gyenge vagyok.

Magába roskadva rátámaszkodott a bárpultra, miközben semmibe meredő tekintetét bedarálta a vágható cigarettafüst.

A bejárat előterében, ahogy hollywoodi filmek lassított jeleneteiben lenni szokott, megjelenik a csaj, a díva, a bestia. Hiába telnek az évek, ő gyönyörű marad. A bűnös erkölcsök soha nem múló vonásaival az arcán, még mindig pofátlanul jól interpretálja földi hivatását: a sátáni kéjt. Önmagát. Jelenéseivel általában megáll az idő, és felfeslik a múlt nagy végzeteinek annyi és annyi árnyalata. Céltudatosan a bárpult felé hajt és helyet foglal egy elegáns mozdulattal. Közvetlenül Miszter Iksz mellett. Önelégülten elő sodor egy szál cigarettát és rágyújt.

Miszter Ikszben kétségek merülnek fel a kialakult helyzettel kapcsolatosan: a gyűrött valósag vagy valami ördögi halucináció áldozatává avanzsálta a kábaság? Elővigyázatosan feláll a székről, hogy meggyőződjön nem e egy képzeletbeli világ légterében lebeg tehetetlenül, de a talaj szilárdnak bizonyult a lába alatt, így felszusszan.

- Minden rendben? - kérdezte a hölgy. Hangját berezegte a kedvesség megfejthetetlen misztikuma.

- Persze, persze. - rebegte Iksz s szeme sarkából félénken a dívára pillantott.

- Krisztina vagyok. - nyújtotta kezét, hangjában némi dráma és pátosz keveréke zengett, ami még szebbé tette.

- Iksz. - próbálta visszonozni most már kissé férfiasabban a bemutatkozást.

- Gondoltam megkereslek személyesen. Szeretnék eltölteni egy kis időt veled. Hamarosan meghalok, és egy pár rendezetlen dolgot az életemből tisztázni szeretnék.

Olyen nyugodtan és beletörödve még senki sem ejtette ki az elmúlás szavát, mint az a lány, ott a Liliomban. Talán csak az istenek képesek ennél bölcsebb és letisztultabb hanghordozásban megemlíteni a túlvilágba átvezető állapot definicióját: az iszonyatos halált. Az a lány tudott valamit, tudta, hogy a halál nem a vég, hanem egy fényesebb, egy romlatlan valaminek a kezdete, egy másik dimenzióba való átszállás, ahol az idő más értelmet kap, ahol majd végérvényesen ránk telepszik a halhatatlanság.

Miszter Iksz ezennel tényleg vajmi átmeneti illúziók bohócának vélte magát, aki akarta ellenére beletrappolt valami pszichoaktív szerek utóhatásába. Forróság öntötte el és szívveréseinek intenzitása megsokszorodott. Egy olyan szituáció epicentrumában csöppent, amire nincs ésszerű magyarázat. Az egyik oldalán a világirodalom orosz nagymestere Dosztojevszkij áll, totál depressziójában - Fülig Jimmyt várva -, a másik felén talán az univerzium legcsodálatosabb nőszemélye, aki ráadásul vele szeretné eltölteni élete utolsó szakaszát, hiszen ahogy mondja hamarosan meghal. Arról már nem beszélve, hogy a lokál egyik asztalánál Valmont vicomte nyilvánosan Bovárynéval kavar, egy másiknál pedig a Toulose grófok utolsó leszármazottja, a posztimpresszionizmus géniusza, Henri alszik.

Miszter Iksz úgy gondolja, hogy mielőtt teljesen megörülne, másodperceken belül tisztázza ezt az abszurd, hihetetlen szitút. Ha valóban mellette vannak azok a személyek, akkor az másoknak is nyilvánvaló, így tapintatosan kért a középkorú pincérlánytól egy koktélt Krisztinának, egy konyakot Dosztoljevszkinek és magának két deci whiskyt egy pohárban.

- Fjodor bácsi vodkát iszik, jégkockával. - jegyezte meg a pincérlány -,  a hölgynek alkoholost vagy mentest készítsek?

- Egy pohár rosét inkább! Nem haragszol ugye? - kérdezte Krisztina.

- Dehogy haragszom - hebegte merevül Iksz.

Úgy érzi, hogy csak egy vérbeli profi menthetné ki ebből a valószínűtlen állapotból, aki uralni is képes a helyzetet, hisz ő túl kicsi eme lelki tortúra legyőzéséhez, holott több tucat kaland és őrült szerelem büszke birtokosa, nem beszélve, hogy a teljes Dosztojevszkij portfóliót a kisujjából rázza ki szükség esetén. És lám megtorpan és megbukik, amikor az irodalomtörténetbe illő kapcsolatok és dicső tettek sorait vésnék az utókor számára.

- Valószínű nem emlékszel rám. Annak idején amikor a bentlakások körül oly sokszor felbukkantatok totál felszabadultan, irigykedve néztelek az abakból. Szerettem volna veletek bohóckodni, inni, bulizni, leszarva mindent. De tele voltam bizonytalanságokkal. Szerettem volna kitörni világomból, kalandokat és élményeket felhalmozni. Buta voltam, hogy nem tettem meg. Bízok abban, hogy még nem késő.

- Kérlek ne sajnálattal töltsön el a jelenlétem, hisz nem azért jöttem. Kiváncsi vagyok, hogy annak idején miért nem léptél oda hozzám? Miért nem érdekeltelek? - Krisztina felemelte a poharát és anélkül hogy bárkivel is konccinatni akarna, belekortyolt a borba.

- Erkölcsök nélkül szeretném megélni azt a kevés időt! - folytatta - A tiszteletteljes múltból sem emlékek sem élmények nem maradtak, s majd az örök túlvilág unalmában mire emlékezhetek vissza? A nagy semmire. Sokan azt mondják, hogy a halál kétségbeejtő! Én igazából nem rémültem meg a haláltól. Dehogy. Az üres életem gondolatától estem kétségbe. - elmosolyodott, majd bájosan és öszintén Ikszre nézett.

- Az igazság, ha valóban az érdekel, - szólalt meg nyugodtan és szárazon Iksz - te voltál számomra a tökéletesség, akiben felfedezni véltem a nőt! Nem akartam, hogy lerombolja bennem azt az érzést semmi és senki. Bármilyen közeledés, ismerkedés megtörhette volna azt a hitet.  Azt pedig nem akartam. - Iksz elnyomta a hamúzóba a már rég leégett cigarettacsikket.

- Hidd el az évek alatt sokszor kínozott a gondolat. Ahányszor elhagyatottnak éreztem magam, ami elég sokszor előfordult, mindig felidéztelek és elbarangoltunk az álom időtlenségében. Felépítettem pálmaligetek és homokos tengerpartok viziójában a makulátlan kapcsolatunkat. Most is magam előtt látom, ahogy annyiszor át és átöleltük önfeledten a kéjt. Mindezt magamba zártam és ahányszor tehettem kibontottam és újra- meg újra felépítettem. Aszott magányomban ez a meseszerű, gond nélküli világ sokszor röpített a múlt és a jelen időzónáin belül kétes stádiumokba... - itt elhalgatott és rágyújtott a fene tudja hányadik cigarettára.

Mintha felmorajlott volna a tabuk némasága hogy majd lassacskán a végtelenbe röpítse a megtestesült álmok bizonyosságát.

- Kellő méltósággal szeretném itt hagyni a földi életet. Megértesz ugye? De persze miután a meg nem élt fiatalságom éveit kitöltik egy bohém életvitel erkölcstelenségei, s majd feltöltödve, a végső katarzis érzése röpíthet át a másvilágba. - itt megint Ikszre fordította tekintetét, most már komolyabb arckifejezéssel.

A vágyak és az érzések melyek benne dúltak kikörvonalazták Ikszben a zabolátlan múlt - mára már kifakult - tablóját.

- Szerinted hülye vagyok? - kérdezte Krisztina szelíden.

- Dehogy. - dadogta Iksz. - Megleptél és az egész szitú olyan valószínűtlen. Nem tudom hova tenni és egyáltalán mit jelenthet.

Krisztina lassan kortyolgatta a borát, arckifejezésén ott ült a nyugalom és a báj szövődményeinek százezer nüansza. Ikszben felrotyog a múlt és ezzel együtt illegitim érzelmek tódulnak elméje vájataiban.

A rock sátáni zene, és célja eltávolítani a jó keresztényeket a vallástól. (BOR)

01. Románia a világ egyik legvallásosabb országa! Punktum!

02. Minálunk már hagyomány, hogy amikor egy minimum tíz házból álló lakópark kibújik a földből, máris követi a tízenegyedik, ami legalább egy 500 négyzetméteres, réz fedelű, minimum három tornyos, és nyilván méregdrága ortodox giccspalota. Mert annak a külföldön dolgozó pár családnak, akik pénzüket haza küldve, ingatlanba fektetik, létfontosságú, hogy tőszomszédságukban egy templomtorony törjön az ég felé. Na meg a román pópa gyerekének is a sorsát ajánlott az égiekre bízni, hogy a nemzet istenféleleme továbbra is töretlen maradjon .

03. Kérem ne csodálkozzunk akkor a BOR felépítésének beton oszlopain: 6 főérsekség, 13 érsekség, 15 püspökség, 631 kolostor, több mint 12 ezer pap, 3600 szerzetes, 5000 apáca, közel 15 ezer templom és körülbelül 16 millió ortodox lakos, ja és ehhez adjuk hozzá a diaszpóra három érsekségét is. 

04. És ez a szartömeg, ingyenélő bagázs tagadta meg annak idején a végtisztességet Sergiu Nicolaescu rendezőtől, mivelhogy „Nem illik elégetni az isteni szentségben részesülő testet”.

05. Sajnos az ortodox egyház diktatórikus uralma stabilnak tűnik. A lakosság megbízik és meghajol előtte. Ami a legszomorúbb és elgondolkodtató, az az erős félelemérzet, amit generálni képesek híveikben, tudniillik ők mágikus szakértők is egyben, akik szükség esetén képesek átkokat, rontásokat, akár ördögüző szertartásokat is celebrálni. Mindezt hitelesen!

06. Reformtörekvéseikre inkább röhelyes bulvárhírként tekinthetünk, mintsem egy elszánt, komolynak tűnő igyekezetre, hacsak elővesszük tarsolyukból az általuk gyakorolt egy-két gazdasági mintavállakozást:
- a gyertya árusítás, a hívő nem gyújthat meg otthonról hozott, a sarki boltban vásárolt gyertyát a templomban. Persze a náluk vásárolt gyertya valamivel drágább. Legalább tízszerese a piaci árnak.
- a temető üzlet, állítolag a BOR temetőfenntartó osztályt hozott létre, s szándékukban van átvenni az országban az összes, magánkézben lévő temetőt. A papjaiknak megtiltották, hogy addigis ezekben szolgáljanak. Akit rajtakapnak, megbírságolják, vagy akár végét vetnek pályafutásának. Tehát saját, országos temetkezési vállalatot  hoznak létre, és elképzelhető, hogy politikai vonalon elérik, hogy az önkormányzati, vagy saját temetőikben is csak ezen keresztül lehessen eltemetni a halottakat.

És ahogy lenni szokott a gyertyaüzletből, házszentelésekből, esküvőkből, keresztelőkből, misebor, és más kegytárgyak gyártása és eladásából befolyó pénzek, kb. 80 százaléka felfele csordogál a püspökségre, onnan tovább az érsekségre és így tovább, a parókiák pedig maradnak, majdnem a semmivel. 

07. Ezt a tízmilliárd eurós vagyonnal rendelkező egyháznak nevezett mintavállakozást mentesíti az állam bármilyen adó, illetve illeték befizetése alól. Ráadásul az állam kiegészíti a papok béreit, sőt ezek az agymosásra speciálozódott korrupt sarlatánok akár anyagi támogatást is igényelhetnek pl. ingatlanjaik fenntartására. Mivel állandó jelleggel kampányolnak bűnös politikai pártok javára, nyilván, hogy minden kérésüket maximálisan és szolgálatkészen teljesítik a honatyák.

08. Amikor a szilágysági luxuspüspököt elüldözni szerették vola a hívek, miután fény derült, hogy pazar palotájának felépítésére kétmillió eurót költött, Daniel pátriárka bizalmával és támogatásával túlélte a balhét. Tegyük még hozzá azt az aprócska kis húzását, hogy a változatósság kedvéért leaszfaltoztatta az utat a várostól az erdőszélén felhúzot palotáig. Ez a Petroniu nevű patkány állítólag egy tízezer eurós karóra büszke tulajdonsa, 50 ezer eurós járgány birtokosa, s amikor háremének seggrázó örömlányai beszólnak neki, hogy az öregedés biológiája meglátszik külsején, koromfektére festi haját és szakállát.

09. „Romániában több a templom, mint az iskola. Az iskolák viszik, és nem hozzák a pénzt, ezért a román kormányok nyögvenyelősen fektetnek pénzt a jövő generáció oktatásába. Viszont ha templomot építesz, az anyagi és politikai hasznot hajt. A templomok pénzt termelnek, az iskolák, kórházak nem, hát akkor töltsük meg templomokkal az országot” – Casian Pandelica ortodox pap, akit radikális, reformer nézetei miatt kipicsáztak az egyházból.

10. A Román Ortodox Egyház népszerűsége folyamatosan csökken. Remélem, hogy egyszer eléri a nullát. 2015 őszén a 63 halálos áldozatot követelő Colectiv incidens után, az ortodox diktátor Dániel pátriárka 'az emberek templomba járjanak, és ne diszkóba' beszólása kiverte a biztosítékot. (De nem eléggé). Igen, ekkor merült fel, hogy a kormány megszünteti az épülőfélben lévő óriás monstrum, a Román Nemzet Megváltásának Katedrálisának finanszírozását. Persze hogy nem így lett.

Hisz politikusaink is néha megijednek a fentről leselkedő, láthatatlan és mindenható istenektől.

Ha ezért a remek írásért - gyűlöletkeltés gyanúja miatt - eljárást indít Bayer Zsolt ellen a médiahatóság, nyugodtan kimondhatjuk: itt ért véget a véleménynyilvánítás szabadsága! Sajnos!

Bayer Zsolt – 2015.11.16. 04:47  - magyarhirlap.hu 

Elvettétek tőlem kincseim javát. Elvettétek az Ezeregy éjszakát.

Nem tudok többé odakuporodni Harun Al Rasid lábaihoz, hogy hallgassam a mesét, és titokban szerelmes legyek Seherezádéba. Nem retteghetek Ali babával a negyven rablótól, nem dörzsölhetem meg Aladdin csodalámpáját, s a mi a legnehezebb, nem utazhatom többé tengerjáró Szindbáddal ismeretlen tájakra.

Elvettétek tőlem őt is.

Bagdad többé nem az ő otthona, és Bászra városából többé nem futnak ki hajók kedvező széllel a világ vége felé.

Ha felhangzik valahol az „Allah Akbar!”, már csak a halál ébredezik, és siet a lelkek felé.

Elvettétek tőlem Párizst is.

A Pont-Neuf szerelmeseit, Michele vak és gyönyörű könnyeit, elvettétek Toulouse Lautrec beteg, fülledt, soha ki nem elégülő éjszakáit, Aristide Bruant veres sálját, amely mögött elrejtőzhettek legkedvesebb bűneim. Elvettétek tőlem a Rue de Buci-t, ahol egy olcsó hotel padlásszobájában együtt lehettem egy gyönyörű nővel, a Rue Saint Denis varázslatos örömlányait, s a Sacré Coeur-t, ahol mindezt meggyónhattam. Elvettétek életem egyetlen hasisos éjszakáját, amelyen egy anarchista kommunistának bizonygattam szenvedéllyel, miért Pierre Chaunu a legjobb francia történész, s miért pokolfajzatok a jakobinusok.

Ezt is elvettétek tőlem.

S nem adtatok cserébe semmit, csak halált.

Mert gyávák vagytok, ócskák vagytok, patkányok vagytok.

Azt hiszitek, ti vagytok az asszaszinok utódai, holott nem vagytok csak pitiáner lótolvajok, és gyáva, végtelenül gyáva gyilkosok.

Most háború van.

Hadat üzentetek Európának, Franciaországnak, Párizsnak, minden gyermek- és kamaszkori emlékemnek, ifjúságomnak, melyet persze én is szabadnak hittem és öröknek.

Háború van. Háborúban pedig különleges szabályok érvényesek. Háborúban felfüggesztetik sokféle jog és sokféle szabadság, mert háborúban meg kell védeni azt, ami a miénk, és ami az életünk.

Háborúban nincs bevándorlás, különösen nem az ellenséges területekről. Háborúban ez egyszerűen elképzelhetetlen. Eddig is öngyilkosság volt, de mostantól a helyzet alapvetően megváltozott.

A széplelkek és az idióták már megírták összes, előre kitalálható gondolatukat. Hogy most majd meg kell mutassuk, és nem szabad, és nem lehet, és meg kell őrizni, és minden muszlim testvér.

Szabad, lehet, nem kell megőrizni, és egyetlen muszlim sem testvér, csak úgy, mert ez annyira szépen hangzik, és mert önsorsrontó, ön- és közveszélyes barmok szerint ez a politikailag korrekt.

Csak az a muszlim testvér, akit ismerek, és akit szeretek. Testvér Ali bácsi, a Ráday utcai Shiraz étterem tulajdonosa, a drága öreg perzsa, akit megvédenék bármi és bárki ellenében. És testvér Sayfo Omar is, akinek úgy általában igaza van.

De senki más nem testvér.

Hanem potenciális gyilkos, aki az életemre tör. Ott lapulnak a gyilkosok a bevándorlók között. Kiderült, hogy az egyik párizsi merénylő 15 éves körüli volt. A másikat pedig októberben még Horvátországban meg Magyarországon sajnálták és etették, talán még szívhez szóló fényképet is közöltek róla valamelyik újságban. 

Akkor pedig mondjuk ki végre: 14 éves kortól fölfelé potenciális gyilkos mindegyik.

És most háború van.

Amikor 1941. decemberében Japán megtámadta Pearl Harbor-t, az Egyesült Államok másnap belépett a második világháborúba. És egy évvel később, Roosevelt aláírta azt a bizonyos 9066-os számot viselő elnöki rendeletet, amely felhatalmazta az illetékes szerveket, hogy az Amerikában élő japánokat (több, mint hatvan százalékuk amerikai állampolgár volt!) koncentrációs táborba zárják. És az amerikai japánokat koncentrációs táborba zárták.

Csúnya dolog volt? Az volt. De érthető volt. És háború volt.

Most is háború van. Párizst megtámadták, mindannyiunkat megtámadtak, és Hollande elnök be is jelentette, hogy lezárja Franciaország határait.

Ha eközben továbbra is özönlenek befelé Európába az ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen tömegek az ellenséges területekről, akkor ez nem több, mint ócska szemfényvesztés.

Nem kell senkit koncentrációs táborba zárni.

De mostantól nem szabad senkit beengedni! Európa határait kell lezárni, és azonnal véget kell vetni ennek az elmebajnak! Ez az első lépés. A többit majd meglátjuk.

Aki pedig mostantól nyitott határokról, befogadásról, toleranciáról meg integrációról pofázik, az nem egyszerűen idióta, mint eddig, hanem háborús bűnös, és úgy is kell bánni vele.

Európát pedig ki kell takarítani. Azonnal és alaposan. Ha erre képtelenek vagyunk, akkor még gyászolni sincs jogunk.

Akkor elárultuk az őseinket is, és az ivadékainkat is. Akkor legyünk átkozottak.