(regényrészlet) 

Az álmok a legvalóságosabb dolgok, mert azokon nem fog az enyészet. (Bob Dylan)

(Iksz miszter)

Miszter Iksz a Lilliom nevezetű kiskocsma bárpultjánál - egy esős, szomorú délutánon, amikor elképzelhetetlen, hogy bárhol is történhet valami jó és vidám eme földkeregségen - azon töpreng, hogy mi értelme is van az életnek, ha az ember nem lehet például egy világhírű rockzenész, egy ezerarcú hűtlen Picasso, nem foroghat a felső tízezerbe, néha nem kopog be hozzá egy Marylin Monroe horderejű szexistennő egy üveg Bordeaux-ival, hogy homlokon csókolja, hogy másnap aztán beinthessen a Kennedy tesvéreknek, bekaphatjátok, nekem is megvolt, majd szembe nézzen szégyenkezve Arthur Millerrel a Broadwayn-on, sajna` barátom, nem tehetek róla, a nők már csak ilyenek. Mi értelme van a hétköznapoknak ha az álmok már nem hozzák reggelente az éjszakák ragyogását és a tesztoszteron hiánya megfojtja az ébredést, majd az elme vegigsöpri ezt a hányatott állapotot a nap hátralevő minden pillanatában.

Míg kortársai már rég leléptek a kamaszkort felidéző Lilliom kiskocsma porondjáról - feleség, gyerekek, család, miegymás - , Iksz Miszterünk továbbra is elsőszámú otthonának tekintette és élt a fiatalság új eszméivel. Sajnálatos módon ez már nem a régi, nem az ő ifjúságát felelevenítő generáció, ez már egy romlott alfaja az ő nemzedéknek, de mint hű életaktivista bátran birkozott meg az új ideológiák elsajátitásával. Miután elkönyvelte ezredjére, hogy ezen az gonosz és pszihopata világon már semmi értelme semminek, végigpásztázza némi sajnálattal a bárpult páholyából - nyilván némi úriemberhez illő szaktudással - az életviselt, középkorú pincérlányt, akitől még egy konyakot rendel. És egy kávét. Kisérőnek. Végülis ki tilthatja meg neki a végigpásztázás és a fogyásztás szabadszellemiségét. Mert ugye a középkorú pincérlány nem elhanyagolható ezen az égadta semmit igérő délutánon, ott a Lilliom félhomályában.

Mellette vajmi középiskolás lányok örjöngve szelfizgetnek, a másik asztalnál egy nyúzott, haza nem siető kispolgár szintén telefon pepecseléssel reflektál, a sarokokban pedig egy szerelemre szomjas ifjú pár lightos bénázással csókolozni igyekszik. E délután monotonításást már csak egy véletlenül betévedett ukrán bérgyilkos zökkentene ki az örületből, aki a jelen hatalmának átvétele után, megszokásból vagy akár egy féldeciért mindenkit legyilkolna. Csak úgy. Utána pedig totál természetességgel elhagyná a lokált. A helyzet komikuma, hogy ebben az isten által is elfelejtett kisvárosba soha nem történik semmi, soha nem téved be egy figyelemfelkeltő artista, aki a változatlanságot egy pillanatra is megtörné.

Iksz miszterünk mégjobban elszomoródik, legszívesebben megsemmísitené egy klikkel az ég vetítővásznán futó makrokozmosz kisfilmjét.

A fene tudja hányadik konyak után átmenetileg elbobiskol a bárpulton, hogy az örök vadászmezők leheljék a kábaság torz arcába az álmokat, a csendet és a megnem élt titkokat.