Moulin Rouge blues

Megszólal miközben univerzumod felszínén
bonus trackként vívod magadnak
a gyűlölet modern sanzonját.

Tudod, te elfásult drága:
ott ültem Van Goghal a sarokban
a Moulin Rougeban, aztán megérkezett
Toulouse és Seurat, kevés időre
Gouguin és Rousseau, aztán a szegény
Cézanne, de ő átült egy másik asztalhoz,
mert betipegett Zola,
akit képtelen voltam leköpni,
mert Van Goghot elnevezte Krisztusnak,
tudod, a Germinálban…
Aztán Loutrec egész éjjel abszintot fizetett
- a banda kérésére - és szenvedélyesen
rólad kezdett beszélni,
lefestett ott helyben - nem ecsettel -
hanem a Montmartré bordélyházaiban használt
ékes párizsi nyelvezettel,
és persze az apjától örökölt,
a Toulouse grófok súlyos hanghordózásával,
- elárulom, akkor még nem hittem,
hogy száz év múlva létezni fogsz,
habár ezek az impresszionisták megérezték,
és nekik elhihettem volna: a dolgok
megváltoznak és a női faj teljesen elvadul,
hogy a nyelveket összekavarják a szexel:
megfertőzik a képet, megnyálazzák
a vonalakat, a színeket, a tónust
és átszellemülten áthágják a vásznakon
csillogó erkölcstelenséget.

És innen már felismertem
az őrült Toulouse szószíneiből:
jellemed mélysége: a misztikus
sötétségben honol.

Nagy hévvel megszólalt Gouguin, hogy őt
az zavarja a legjobban: amikor egy nő értelmes
(legalábbis azt gondolja),
nem bánja legyen kövér, züllött…,
és ekkor mindenki felnevetett.
Seureat tipikus elméletével,
a pointilizmus stílusnagyságával lepontozta
azt a mozdulatot: amint göröngyös
útak végén a lényegre térve kioltod
a piszokul drága járgány bőrülésén
az olcsó cigarettacsikked,
és lábad közül méregszínben csepegni kezd
a nedv, benne atomnagyságban
ocsmány álmod és a közöny,
(na jó, valamint kifacsart szépséged)
- ez a zárójel, tudd, csakis
a tudatalattimban lapuló becsületem.

Te kis elfásult drága: művészeted amorális,
akárcsak az élet - szólalt meg Zola,
erkölcsöd? - az a két deci konyak,
hazád? - a kocsma, a kelet, a gyilkos anarchia.
Ez mind szép és jó! Híve vagyok én is mindennek,
de hova lett a nemzet kultusza édes
- így Van Gogh barátom -
a szépség vásznairól az önbecsület,
az “ obszcén˝ nélkülözhetetlen művészete.

Nézdd, Párizsban sem őrzik már
sikátorok összefirkált falain
ocsmány cédaságod!

Rousseau már verset akart írni rólad,
a “ Pénzörömök légiói˝ címen
de másnap, a józanodás
zátonyában elveszett a gondolat,
így sajnos abbamaradt.
De Cézanne, aki néma csendben
végighallgatta a társalgást, megörökítette
kérésemre egy 10*10 vászonra az egészet,
tudtam: valahol a sötét Keleten
találkozni fogunk évek múlva…

… és tudod, te elfásult drága:
a szegény Van Gogh őrületbe menekülve
öngyilkos lett, miközben Rousseau a legnagyobb
nyomorban tengődött Párizs utcáin,
Seuratot elvitte a tüdővész
- pedig életében nem ivott, szivarozott,
Toulouse Loutrecet megölték lábai és a konyak,
Gouguint koldusszegényen elvitte a szifilisz,
és Cézannet pedig Aixbe visszavonulva
elpusztította a sikertelenség, a magány…
De később felfedezték őket, nagyok lettek,
és most már boldogak - abszintott vedelve
teljesen megnyugodva - vagy fent a mennyben
vagy Dante poklának valamelyik szintjén…
… és látod én maradtam, hogy megéljem
jóslatukat, ahogy egy nő teljesen elvadulva
elméjének fénysebességével
elkeni giccsesen a színeket, a vonalakat,
a legnyálasabb értelemmel diktálva a tónust
egy élet pénzszagtól pásztázott vásznán…

*****
egy éjjel majd magadhoz nyúlsz,
a kába élvezet leple alatt
felfedezed a megbánás nagy dolgait,
ágyékod körül, meg a foltos lepedőn
karba tett kézzel ott leszünk
- mint megfejthetetlen komplexusod -
eltöprengve, amint párnádba temetett arcod
sírni fog azon,
hogy a Moulin Rouge blues
hangjegyei valód ráncairól
lepötyögve, elnyüvik elméd,
hálót szőve elcsépelt álmaidra.